A szombat mélypont volt. Megint falásroham, túlevés, este.
Olvasom Lukács Liza könyvét: Az éhes lélek gyógyítását, tényleg jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki évek, esetleg évtizedek óta megrekedt, nem tud lefogyni.
Egyértelműen túlevéses zavarom van, amit van, hogy jól kezeltem az évek alatt , sőt el is múlt.
Van, hogy pedig szinte kezelhetetlenné válik, pont úgy mint az utóbbi időben.
Most a könyv hatására mélyen magamba néztem, hogy mi is lehet az oka ennek a kálváriának és úristen, vissza kellett mennem több, mint 30 évet. Általános iskolai gúnyolódás, kiközösítés.. aztán a középiskolában a fiúk elutasítása. És lehet, hogy az osztálytalálkozókon már én voltam a jó nő, a szép nő, akik anno kiközösítettek tapadtak rám. Akartak. És valamiért még mindig él bennem az a kislány, aki nem akart iskolába menni, aki sírt esténként, aki bizonytalan volt. És aki egy idő után evéssel jutalmazta magát.
Már 15 évesen fogyókúráztam, most vagyok 42... 33 évesen egy rövid időre úgy néztem ki, hogy baromi elégedett voltam magammal, aztán persze triplája jött vissza a leadott kilóknak.
36 éves voltam, amikor elveszítettem a fiam. Beteg volt, nagyon beteg. Azóta van egy űr, amit szerintem szintén étellel akarok kitölteni. Az éhes lelkemet meggyógyítani. De hát persze a kaja nem segít, csak percekre. Aztán jön az önutálat, lelkiismeret furdalás, bűntudat. És másnap kezdődik minden újra.
Idén férjhez mentem, a férjem imád és támogat mindenben, de mit sem sejt erről, ami bennem zajlik. Csak azt tudja, hogy hízékony vagyok és folyton küzdök a kilókkal. És ez szerintem így is marad. Nem tud erről senki és nem is akarom, hogy tudjon. Most érzek erőt ahhoz, hogy tényleg szembe nézzek a múlttal, hogy változtassak az ételekhez való viszonyomon.